Az anyajegy

Az eset

27 éves voltam, amikor egy helyi rendelőben sebészi beavatkozást kértem.  Az arcomon volt egy anyajegy, azt akartam kivágatni, helyi érzéstelenítéssel. Az orvos idős volt, talán nyugdíjas évei előtt járt. Először is arra kért, hogy vetkőzzek le teljesen és úgy feküdjek a műtőasztalra. Nem takart le, ott feküdtem, amíg előkészítették a műtétet. Végül az egyik asszisztensnő takart le, amikor bejött.  Miközben operált, az orvos kérdezte tőlem, hogy érzek-e fájdalmat. Mondtam neki, hogy nem. Aztán azt kérdezte, már szültem-e. Igennel válaszoltam. Mesterkélt bizalmassággal, nevetgélve megjegyezte, hogy ez esetben biztosan végeztek rajtam vágást máshol is, ami ennél sokkal jobban fájhatott.  Amikor elkészült, megpaskolta a combomat és megdicsért, hogy „ilyen jó kislány voltam”. Mindezen anélkül mentem keresztül, hogy megszólaltam , vagy bármilyen módon ellenálltam volna. Alig értettem, mit csinál. Nagyon megalázó volt. A doktor viszont egyáltalán nem jött zavarba.

1. A szituációban résztvevők identitása

A páciens

Fiatal nő (35 éves).

Az eset megtörténtekor egyetemi hallgató volt.

Nem házas, de párkapcsolatban él.

Felső-középosztálybeli családból származik.

Ő nem vallásos, de a családja igen.

Budapesten él.

Az orvos

A hatvanas évei végén járó férfi.

Vélhetően a felső-középosztályhoz tartozik. A családi állapotáról nincs információnk.

Több mint 25 éve dolgozik a szakmában.

A szereplők a nemüket és az életkorukat tekintve is különböznek, egyedül az köti össze őket, hogy egy viszonylag kiváltságos társadalmi osztályhoz tartoznak. Ez a hasonlóság viszont nem teremt semmilyen bizalmi kapcsolatot, épp ellenkezőleg: nem úgy tekintenek magukra, mint akikben van bármi közös. A hagyományos, eredendően egyenlőtlen orvos-beteg viszony jellemzi a kommunikációt, a hatást pedig csak fokozza, hogy az orvos egy idős férfi, a páciens pedig egy fiatal nő.

2. Kontextus

Az eset egy magánintézményben történik, ahol formális és íratlan szabályok írják elő az orvosok és a betegek számára az elfogadott magatartást. Mindkét szabálytípus nagy mozgásteret biztosít az orvosnak, aki viszonylag szabadon írhatja elő a követendő normákat. Mivel a páciensek azok, akik keresik az időpontokat és a jó orvosokat, az orvos személyiségétől függetlenül egyfajta függő helyzetben vannak. Ez a jelenség nem új, az elmúlt néhány évtizedben is így volt. Továbbá, a szexista viccek és a szexista viselkedés még az előző rendszerben sem számított teljesen tabunak a kórházakban. Ez az idős orvos vélhetően magával hozott valamit a régi rendszerből, a pozícióját pedig csak erősíti a magánorvos státusza. Ez a szituáció megengedi számára, hogy valamennyire elvonatkoztasson a mindennapi viselkedési és kommunikációs normáktól.

3. Érzelmi reakció

A beteg megalázva érzi magát ebben a teljesen irreális helyzetben, sem a teste, sem az egész folyamat fölött nincs semmilyen kontrollja. Tehetetlen és szégyelli magát, nem csak a meztelensége miatt, hanem azért is, mert nem tudja magát megvédeni.

4. Reprezentációk, értékek, normák, ötletek, előítélet: a sokkot átélő ember referenciakerete

A páciens egy egyenlőségen és kölcsönös tiszteleten alapuló orvos-beteg kommunikációt várna, bár tudja, hogy az inkább ideális, mintsem természetes folyamat.

A meztelenség, mivel szociálisan tabunak számít, szégyenérzetet vált ki belőle. Bár az orvosi környezet megkövetel bizonyos tabuhelyzeteket, az elbeszélő úgy érzi, hogy a jelenlegi eljárás során nem lenne kötelező meztelennek lennie. Ezért a meztelensége tabu.

Ugyanezen okból tabunak számít a nemi szervek emlegetése is.

Nem személyes hangvételű, hanem tárgyilagos jellegű kommunikációra számít orvosi környezetben. Az orvos viselkedése durvának és szakmaiatlannak tűnik számára.

Az, hogy az orvos egy idősebb férfi, ő pedig egy fiatal nő, csak tovább komplikálja a szituációt – a szexista vicceknek és a szexista viselkedésnek az elbeszélő értelmezése szerint a hatalomgyakorlás a célja. Ezt az értelmezést korábbi tapasztalatokra alapozza.

5. Milyen kép rajzolódik ki a 4. pontban leírtak elemzéséből a másik csoport számára (semleges, kissé negatív, nagyon negatív, "stigmatizált", pozitív, nagyon pozitív, valós, irreális stb.)?

A páciensnek nagyon negatív benyomása alakul ki az orvosról a szexista, megalázó és meglehetősen perverz magatartása miatt. Nem sokat tud az orvos referenciakeretéről, de azt tudja, hogy már hosszú ideje praktizál. A viselkedése, bármilyen sokkoló is, megfelel a páciens idős férfi orvosokról kialakított sztereotípiájának. Ez a sztereotípia tényeken alapul, bár az értelmezés minden bizonnyal szubjektív.

6. Reprezentációk, értékek, normák, előítéletek: A sokkot kiváltó/a sokkot az elbeszélőben kiváltó személy vagy csoport referenciakerete

Elképzelhető, hogy a páciensekkel való szexista viccelődés része az orvos rutinjának, amit még a szocializmus éveiben sajátított el az állami kórházakban. Lehet, hogy még nem kapott ezzel kapcsolatos negatív visszajelzést, egyrészt mert sok páciens számára ez ugyanúgy természetes lehet, mint az ő számára, másrészt mert elképzelhető, hogy senki (vagy majdnem senki) nem mert még panaszkodni.

Lehetséges, hogy a páciens esetleges szorongásán próbál segíteni azzal, hogy cseveg vele az apró sebészeti beavatkozás közben. Ezt valószínűleg barátságos és emberi viselkedésnek gondolja, így próbálhatja megtörni az orvosi környezet ridegségét.

Elképzelhető, hogy szándékosan vagy akaratlanul flörtölésként értelmezi a párbeszédet.

Az ő számára a meztelenség nem annyira tabu, mint egy laikus számára, mert hozzászokott. Lehet, hogy szándékosan nem takarja le a pácienst azért, mert a test szépségével az idős és beteg testek megszokott látványát próbálja ellensúlyozni, de az is lehet, hogy egyszerűen nem tartja fontosnak, hogy letakarja.

Valószínűleg nem érzékeli, hogy a kommunikációja megalázó és hierarchiára emlékeztető, mert ez a hierarchia neki, mint idős férfi szakembernek természetes.

7. Rávilágít az eset bármilyen problémára a szakmai gyakorlattal vagy a kulturális különbségek tiszteletben tartásával kapcsolatban?

Az orvosi kommunikációval sok orvos nem foglalkozik, elsősorban azok az idősebbek nem, akik még az előző rendszerben szocializálódtak. Ez igaz a verbális, de főképp a nonverbális kommunikációra. A megszokott rutinok megváltoztatása nehéz, de ennél jóval fontosabb bevezetni az orvosi kommunikációt az egészségügyi dolgozók képzéseibe és az élethosszig tartó tanulási folyamatba. A kommunikációs formák nemcsak az egyéni kommunikációs stílusok, de a szakmai és intézményi kultúra termékei is. A fiatalabb, tájékozottabb kollégák sokat tehetnek annak érdekében, hogy ezt a kultúrát megváltoztassák.