Szúró fájdalom? Égő érzés szívtájékon? Kulturális eltérések a fájdalom megélésében (AT)

Írta: Agnes Raschauer

Kivonatolt cikk: Kohnen, Norbert (2009): Feeling and coping with pain in different cultures. In: Ruth Kutalek / Armin Prinz, eds. Essays in Medical Anthropology. The Austrian Ethnomedical Society after Thirty Years, 321-328.o. LIT Verlag GmbH: Bécs

Bevezetés

Általában a fájdalom megélésére vagy úgy tekintenek, mint tisztán egyéni dologra, vagy mint ami olyan biológiai folyamatokhoz kapcsolódik, amelyek azonos hatással vannak minden emberi lényre. Például az emberek némelyikének látszólag magas a fájdalomküszöbe, míg másoknak alacsonyabb, és esetleg a fájdalomra túlérzékenynek tekintjük őket. Mindazonáltal az, hogy az emberek hogyan élik meg és értelmezik a fájdalmat, nemcsak az egyéni toleranciaszintjüktől függ, vagy egyszerűen biokémiai reakciókból adódik. A fájdalom megélése inkább a világ megértésének társadalmi módjaitól függ, amelyek hatással vannak arra, ahogyan a testi érzékeléséket értelmezzük. Írásában Norbert Kohnen a fájdalom megélésének alapjául szolgáló koncepciók kulturális eltéréseit vázolja fel. Antropológiai kutatásokat áttekintve számos példát hoz a fájdalom kulturálisan specifikus megélésére és feldolgozására.

Az egészségügyi gyakorlatra negatív hatással lehet, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy a fájdalmat a különböző kultúrákban hogyan érzékelik és fejezik ki, például amikor egy orvos úgy gondolja, hogy a betegnek nincsenek fájdalmai, míg valójában a beteg tapasztalatai nem esnek egybe az orvosnak a fájdalom érzékelési módjával kapcsolatban előzetesen kialakított elképzeléseivel.

A fájdalom megtapasztalásának kulturális eltéréseit vizsgáló antropológiai kutatások gáló amelyek bemutatják

Kohnen kifejti, hogy míg az “érzékelési küszöb[…], ami a legkisebb bizsergést vagy melegségérzetet okozó inger” tekintetében kevés kulturális eltérés van (321.o.), a fájdalomküszöböt rendkívül változatosnak találták. Ennek kifejezetten illusztratív példáját találjuk Hardynál és munkatársainál (1952), akik leírják, hogy a mediterrán térségben és Észak-Európában élő emberek eltérő hőmérsékletet tartanak fájdalmasnak. Az utóbbiaknak fájdalmat okoz az a hőmérséklet, amely az előbbiek szerint egyszerűen csak „meleg”.[1]

A szerző utal továbbá Mark Zborowski korszakalkotó művére (1951, 1969)[2], aki megállapította, hogy nemcsak a fájdalom megtapasztalása és kifejezése rendkívül változatos, és függ a világ kultúraspecifikus értelmezési módjaitól, de az is, ahogyan a közösségek bánnak szenvedő tagjaikkal. Zborowski antropológiai kutatásokat (interjúzás, kérdőívezés, és helyszíni megfigyelés) folytatott egy katonai kórházi osztályon, négy betegcsoportra fókuszálva: ír származású amerikaiak, olasz származású ameriakaiak, zsidó amerikaiak, és angolszász amerikaiak. Zborowski azt találta, hogy míg az ír származású betegek alig beszéltek a fájdalmukról, és visszahúzódnak magányukba, az olasz származásúakra jellemző volt szenvedésük nyílt kifejezésre juttatása, és a társaság iránti igény. Leírta továbbá, hogy eltérő volt a hozzáállás a fájdalomhoz aban a tekintetben is, hogy mennyi hangsúlyt fektetett a beteg arra a tényre, hogy fájdalmai vannak, és mennyire bízott a saját tapasztalataiban.

“Kulturális megküzdési stratégiák”

Az antropológiábn a fájdalom kezelésére a kulturális közösségekben kialakult módokat „kulturális megküzdési stratégiáknak” nevezzük (323.o.). Ezek a stratégiák olyan tudásra és hagyományokra építenek, amelyek az előző generációktól származnak, és amelyek hosszú ideje alapul szolgálnak társadalmi gyakorlatokra a betegség és a fájdalom kezelésében és a gyógyításban. Olyan kulturálisan elfogadott elképzeléseket foglalnak magukban, amelyek útmutatóul szolgálnak az egyéneknek arra, hogyan cselekedjenek a fájdalom megjelenése esetén, és hogyan adjanak neki értelmet. Az adott kulturális csoportra jellemző „kontrollhitek” döntőek az adott megküzdési stratégiák kialakulása szempontjából. Míg a briteket, íreket és az észak-európai embereket egyénközpontúként jellemzik, akik hajlamosak a belső kontrollhitre, az olasz vagy a török társadalmat családközpontúként, a külső kontrollhitre való hajlammal. Tehát az első csoportba tartozók hajlamosak az egyénre összpontosítani, amikor a fájdalommal kell megbirkózni, megtartják maguknak az érzéseiket, és társadalomból való visszavonulást választják. Ezzel ellentétben az utóbbiba tartozók szenvedésük közben előnyben részesítik családtagjaik társaságát, emellett közösségi stratégiákat alkotnak meg a fájdalom kezelésére.

Kohnen öt különböző megküzdési stratégiát ír le, amelyek mindegyikét egy-egy etnikai és vallási csoporttal hozza összefüggésbe, bár eközben hangsúlyozza, hogy „minden megnevezett stratégia arányosan megtalálható mindegyik kultúrában” (323.o.). Kohnen többek között megnevezi a fájdalommal való megbirkózás végzetmagyarázatú stratégiáit, amelyek a fájdalom megszüntetését egy magasabb entitásnak tulajdonítják. Következésképp a szenvedő egyén kevésbé kötelezett arra, hogy cselekedjen, azaz felkeresse az orvost, és tegyen valamit szenvedésének csökkentése érdekében. Néha mágikus praktikákat végeznek, amelyek hatással lehetnek arra, ahogyan a fájdalmat megtapasztalják. A fájdalom vallási alapú kezelése, amely pl. a keresztények vagy buddhisták körében szokásos, ezzel ellentétben úgy fogja fel a fájdalmat, mint egy próbát, amelyet az egyénnek ki kell állnia, hogy bizonyítsa hitét. Egy harmadik koncepció a fájdalom racionális kezelése, amelyben a fájdalmat megvizsgálják, egy bizonyos testrésznek tulajdonítják, felügyelik, és professzionális orvosi kezelésnek vetik alá. A fájdalom érzelmi megközelítése ebben a modellben nem helyénvaló.

Következtetés: Az orvosi gyakorlatban oda kell figyelni a fájdalom megtapasztalásának kulturális eltéréseire

Kohnen azt állítja, hogy a minőségi ellátás szempontjából káros, ha a fájdalmat univerzális, egyetemes jelenségként kezeljük. A páciensek a fájdalom megtapasztalását különféle módokon fejezhetik ki: visszavonulással, racionalizálással, sírással, vagy érzelmi zaklatottsággal. Nincs olyan kifejezési módja a fájdalomnak, amely hitelesebb lenne, és inkább jelezne valódi szenvedést, mint egy másik. Ha ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a fájdalom megélésének, és annak, ahogy azt a páciensek kommunikálják, valamilyen adott módon kell megmutatkoznia, az félreértésekhez, frusztrációhoz, és esetleg akár a páciens panaszainak hibás kezeléséhez vezet. „Mindegyik páciens adatközlő, de nem mindegyik adatközlő jó. Az, hogy a páciens jó adatközlő-e vagy sem, ténylegesen az őt vizsgáló orvoson múlik, hogy ő mennyire jól érti meg a pácienst, és mennyire képes az adatközlő látókörének és tapasztalatainak kiszélesítésére.” (326.o.)

[1] Hardy, James Daniel, Harold George Wolff és Helen Goodell (1952): Pain sensations and Reactions. Baltimore: Williams & Wilkins.

[2] Zborowski, Mark (1952): Cultural components in responses to pain. Journal of Social Issues 8: 16-30.o. Zborowski, Mark (1969): People in pain. San Francisco: Jossey-Bass.