Interkulturális találkozások a dán kórházakban – a sokszínűség megélése (DK)

Írta: Margit Helle Thomsen

Kivonatot cikk: “Patienter med minoritetsetnisk baggrund i det danske sundhedsvæsen – En fænomenologisk undersøgelse af sygeplejerskers oplevelse af mødet med minoritetsetniske patienter på en dansk hospitalsafdeling” (“Kisebbségi etnikai háttérrel rendelkező betegek a dán egészségügyi rendszerben – fenomenológiai tanulmány az ápolók tapasztalatairól a kisebbségi etnikai betegekkel való találkozásaikról a dán kórházi osztályokon”), írta: Nielsen, Ben Farid Røjgård, 2007, diplomamunka, pp 93.

Bevezetés

Ezt a tanulmányt egy, a dán főváros környékén található kórház ápolóival együttműködésben végezték el. A cél az volt, hogy megvizsgálják, hogy az ápolók hogyan kommunikálnak a nem dán etnikai hátterű betegekkel. Fenomenológiai megközelítés és elemzés alapján a tanulmány három olyan jelenséget domborított ki, amelyek különös jelentőséggel bírnak az ápolók etnikai kisebbségi háttérrel rendelkező betegekre vonatkozó észlelésében és a velük való kapcsolatukban: ezek a kommunikáció speciális keretei, a betegséggel szembeni eltérő attitűdök, valamint az eltérő kulturális és társadalmi viselkedésformák. E három jelenség alapján a tanulmány a tolmácsok alkalmazásával és az “etnikai fájdalom” kifejezés használatával kapcsolatos kihívásokat emeli ki. Ez utóbbi fogalom azt az ápolók között széles körben elterjedt észlelést fejezi ki, miszerint az etnikai kisebbségi betegek eltúlozzák fájdalmukat. Végül a fenomenológiai elemzés olyan jelenségek által kiváltott hatásokra mutatott rá, mint például az élelmiszerekhez való viszony vagy a család és a barátok egészségügyi ellátásban való részvétele.

A tanulmány céljai

A tanulmány általános célja az, hogy feltárja és elemezze a dán kórházakban a dán ápolók által tapasztalt interkulturális találkozásokat a növekvő számú nem-dán etnikai-kulturális eredetű páciensekkel valamint rokonokkal és betegekkel. Cél volt továbbá az is, hogy a kutatás azonosítsa a változó kompetenciaigényeket, vagyis az egészségügyi szakemberek és a dán egészségügyi rendszer új betegcsoportjai közötti interkulturális találkozásból eredő változó követelményeket az egészségügyi szolgáltatások terén. Milyen új képesítési igényekre kell válaszolni az ápolók képzése terén, annak érdekében, hogy a szakemberek fenntartsák az ápolási és gondozási szolgáltatásoknak azt a minőségét, ami a dán származású betegek és rokonok számára általában hozzáférhető? Melyek azok a helyzetek, amelyekben új, a korábbiaktól eltérő készségeket igényel az etnikai-kulturális sokszínűség kezelése a páciensek, családok, illetve rokonok körében?

E célokat szem előtt tartva a tanulmány az ápolók saját tapasztalataira összpontosított abból a feltevésből kiindulva, hogy az átélt tapasztalat lehet a legerősebb hajtóeró, amely segítségével munkagyakorlatukat a betegek eltérő igényeihez igazíthatják.

Szakmai és személyes megközelítés

Ebből a megközelítésből kiindulva a tanulmány elsősorban az ápolók szakmai tudatosságára fókuszál. Ugyanakkor megmutatja a szubjektív és személyes tapasztalatok fontosságát is.  A kutatás az alábbi kérdésekre kereste a választ:

  • Milyen jelenségekkel és kihívásokkal találkoznak az ápolók az interkulturális találkozások során?
  • Hogyan befolyásolják ezek a jelenségek a kisebbségi betegek számára kínált ápolás és gondozás minőségét?
  • Hogyan reagálnak az ápolók a különbségekre a dán betegekkel való összehasonlításban?
  • Hogyan befolyásolják az interkulturális találkozások az ápolók szakmaiságát?

Az adatok forrásai – terepmunka

Ezeket a célkitűzéseket szem előtt tartva a kutató kvalitatív megközelítést választott, amelyet másodlakos kutatás egészített ki. Így a tanulmány elsősorban kvalitatív interjúkra épül, amelyeket az ápolók között végzett megfigyelések egészítettek ki – a kutatásban részt vevő ápolók kórházi osztályon dolgoztak, legalább 5 éves gyakorlati tapasztalattal. A kutató nyílt, félig strukturált interjúkat használt annak érdekében, hogy az informátoroknak lehetősége nyíljon szabadon és spontán módon beszélni saját szempontjukból, saját gondolkodásuk, asszociációik és tapasztalataik alapján. Az interjúkat ezután átírták, tematikusan rendezték és kódolták.

A kvalitatív kutatási interjúkat az ápolók napi munkakörülményeinek megfigyelésével kombinálták. A megfigyelést alkalmazva a kutató jobban megértette az ápolók mindennapjainak kontextusát, amire azok az interjúk során utaltak. Továbbá a megfigyelés alkalmas módszernek bizonyult az ápolók és az etnikai kisebbségi betegek és rokonok közötti verbális, illetve nem verbális, testi interakciók és kommunikáció megfigyelésére is.A kutatást a főváros térségben folytatták le, ezt a választást az a tény indokolta, hogy az etnikai kisebbségi állampolgárok aránya különösen magas ezen a területen – ezért az ápolók itt rendszeresen tapasztalnak interkulturális ütközéseket.

Terminológia, fogalmak és elméleti-módszertani megközelítés

Mivel a tudományos elméleti megközelítés lényege – összhangban a fenomenológiai kutatási hagyományokkal – az informátorok átélt tapasztalatainak rögzítése és leírása, így a kutató elsősorban fenomenológiai leírást alkalmazott. A fenomenológiai megközelítés a német filozófus, Edmund Husserl nevéhez fűződik.

Ezen felül a kutató a norvég filozófus – és képzett ápoló – Kari Martinsen cmegfontolásaira támaszkodott. Utóbbi, kutatásában azt állította, hogy a professzionális gondozásban és ápolásban alkalmazott helyes gyakorlat három dimenziót kell, hogy egyesítsen magában. Ezek egy kapcsolaton alapuló, egy gyakorlati és egy erkölcsi dimenzió.

A kutató a dán antropológus, Bodil Selmer elméleti megfontolásait is felhasználta az az ápolás intézményi és szakmai szabályai mögött álló kulturális attitüdök jobb megértéséhez.

Fogalmak más etnikai származású betegek leírására

A kutató először is az etnikai kisebbségi háttér fogalmát veszi górcső alá. Kirsten Hastrup dán antropológusra hivatkozva azt állítja, hogy az etnikai hovatartozás fogalma csak akkor merül fel, ha ez politikailag és társadalmilag releváns a társadalomban, és alkalmas arra, hogy világosan megkülönböztesse a többségi lakosságot és a kisebbségi csoportokat. Így az etnikai hovatartozás inkább viszonylagos és szituáción alapuló koncepció, mintsem az egyes személyek bizonyos tulajdonságainak gyűjtőedénye. Ha a más etnikai származású állampolgárok a dán etnikumúaktól különbözőként vannak beállítva, a különbségnek csak a megkülönböztetés miatt van jelentősége. Így az etnikai kisebbségi betegeket önkéntelenül másnak és különbözőnek tekintik.

Kulcsfontosságú megállapítások

Az ápolók három olyan jelenséget emeltek ki, amelyek általában az etnikai kisebbségekhez tartozó betegekkel való interkulturális találkozásokra jellemzőek:

  • Kommunikációs különbségek
  • Az egyes betegségek különböző felfogása
  • Az általánostól eltérő kulturális és társadalmi viselkedés a kórházban

Első jelenség: a kommunikáció 

Az ápolók a dán nyelv tudásának hiányát vagy elégtelen szintjét az etnikai kisebbségi betegek körében olyan jelenségként hangsúlyozták, amely jelentősen befolyásolja az interkulturális találkozásokat. A nyelvi készségek alapvető szerepet játszottak az általános kommunikációban, és különösen az ápolók’ szakmai kommunikációra való képességében a betegek helyzetéről és kezeléséről. A kommunikáció az ápolási és gondozási feladatok alapvető részét képezi:

“Elsőként mindig azt próbálom kideríteni, hogy megértenek-e, mármint nyelvi szinten. Ez olyasmi, amire rögtön rájövök – hogy képesek-e megérteni a dán nyelvet… és megértik-e azt, amit mondok…” (Interjú, a tanulmányból idézve)

Passzív versus aktív kommunikáció

Az ápolók általában úgy tapasztalták, hogy az etnikai kisebbségi betegek passzívak a kommunikációban. Például a betegek ritkán jelezték, hogy nem értik a betegségükről adott információkat. Úgy tettek, mintha megértették volna, majd később kiderült, hogy össze vannak zavarodva a saját kezelésükkel kapcsolatban, stb. Továbbá számos ápoló azt állította, hogy az etnikai kisebbségi betegek – ellentétben sok dán beteggel – nem kerestek önállóan információt saját betegségükről, például az Interneten. Az ápolók úgy értelmezték ezt, hogy a betegek vonakodnak “saját betegségükért felelősséget vállalni”.

Tolmácot  használni vagy nem használni – ez itt a kérdés

A vizsgálat ideje alatt léteztek hivatalos iránymutatások a tolmácsok használatával kapcsolatban valamennyi fővárosi kórházban. Számos ápoló azonban kifejezetten igyekezett korlátozni a tolmácsok használatát. Az ápolók gyakran inkább a beteg családtagjaik segítségét kérték. Általánosságban a tolmácsok használata adott esetben függ a betegség természetétől és súlyosságától is. A halálhoz, súlyos betegségekhez és más bensőséges kérdésekhez kapcsolódó témák általában külső tolmácsolást igényelnek, nem elegendő ha a család vagy a közeli hozzátartozók fordítják le azokat. Az ápolók jellemzően ugyanazt a tolmácsoló céget szeretik használni hosszú távon, a kölcsönös megértés és közös szakmai platform létrehozása érdekében.

Általános következtetések

Az ápolók tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy az interkulturális találkozások legnagyobb kihívásai a nyelvi akadályok és a tolmácsolás szükségessége, amelyek az alapvető ápolástól és gondozástól vonnak el erőforrásokat. A nyelvi korlátok felborítják az egyensúlyt a tiszta információátadás és a betegek jólétének, fájdalmának, érzelmi zavarainak és ápolásának szükségleteiről való párbeszéden alapuló kommunikáció között. Minél nehezebb ugyanis szóban kommunikálni az etnikai kisebbségi betegekkel, annál nagyobb hangsúlyt kap a kizárólag gyakorlati és formális információk átadása. Az ápolók szemszögéből ez gyakran hátráltatja a megfelelő alapellátást, ennek következtében késleltetheti a gyógyulási folyamatot.

Ugyanakkor a nyelvi kihívások hangsúlyozását bizonyos esetekben az ápolók személyes hozzáállása is színesíti: gyakran kritikusak ugyanis az etnikai kisebbségekkel szemben, mivel úgy gondolják, hogy képtelenek elsajátítani a dán nyelvet vagy egyáltalán nem is érdekli őket, hogy megtanulják.

Második jelenség: a betegség különböző fogalmai

“Etnikai fájdalom” – sok ápoló megosztotta azt az észlelését, miszerint az etnikai kisebbségi betegek általában sokkal erősebben artikulálják fájdalmukat, mint a dán betegek:

“Azt gondolom, hogy az etnikai kisebbségek a dán betegeknél gyakrabban állítják azt, hogy súlyos fájdalmaik vannak. Időről időre beszélünk erről a jelenségről – és elneveztük etnikai fájdalomnak…” (Interjú, idézet a tanulmányból)

Az ápolók az etnikai kisebbségi betegek és dán betegek hasonlításában etno-kulturális különbséget észleltek a fájdalom érzete és a fájdalom kifejezése szempontjából. Az ápolók úgy érezték, hogy a dán betegek sokkal nagyobb valószínűséggel fojtják el fájdalmukat, és diszkrétebbek a fájdalomérzetük kifejezésében.

A testtel kapcsolatos ismeretek és tudatosságEgy másik általános megfigyelés szerint az etnikai kisebbségi betegek gyakran tudatlanabbak tűnnek a test anatómiáját és fiziológiáját illetően, mint a dán betegek. Néhány ápoló a testtel kapcsolatos tudatosságnak ezt a hiányát a betegek származási országaira jellemző elégtelen iskolázottságnak tulajdonította.

Ezenkívül az ápolók megfigyelték, hogy az etnikai kisebbségi betegek többnyire szívesen tartózkodnak hosszú ideig az ágyban egy műtét után. Ezzel szemben a dán kórházak általános gyakorlata az, hogy minél hamarabb áll a beteg a saját lábára, annál gyorsabban gyógyul meg. Az etnikai kisebbségi betegek nyilvánvalóan összekapcsolták a betegséget az ágyban fekvéssel. Ez hosszabb kórházi kezelést is jelentett esetükben, mint a hasonló betegségekben szenvedő és kezelési igényekkel rendelkező dán betegeknél. Az etnikai kisebbségi betegek látszólag féltek a kórházból való elbocsátástól, és nagyobb biztonságban érezték magukat a kórházban.

Továbbá az ápolók abban is különbséget észleltek, hgy az etnikai kisebbségi betegek és családjaik gyakran dühvel, sőt fenyegetésekkel reagáltak az előre nem látható változtatásokra, például egy műtét elhalasztására.

Általános következtetések

Az ápolók tapasztalatai alapján nehéz volt mind szakmai, mind személyes szempontból értékelni, hogy az etnikai kisebbségi betegek “valódi” fájdalmat fejeztek ki, vagy eltúlozták-e a fájdalom szintjét. Ezt a dilemmát a gondozás és ápolás szakmai akadályaként élték meg. Továbbá, az emberi testtel kapcsolatos tudás hiánya problémát okozott különösen azokban a helyzetekben, amikor kisebbségi betegeknek saját betegségük testi kifejeződéseit kellett elmagyarázni.

Egyes esetekben az ápolók automatikusan összekapcsolták az emberi testtel kapcsolatos tudás hiányát a szegényes iskolázottsággal. Azonban úgy tűnt, hogy ebben az esetben az ápolók összekeverik a szakmai értékelést saját személyes, az úgynevezett harmadikvilágbeli országokban az oktatás szintjéhez, sőt általában a civilizáció fejlettségéhez kapcsolódó etnocentrikus előítéleteikkel. Hasonlóképpen, az “etnikai fájdalom” koncepciója negatív előítéletnek is tekinthető.

Összefoglalva elmondható, hogy az ápolók tapasztalatai alapján az etnikai kisebbségi betegek gyakran a dán egészségügyi rendszerben alkalmazott szakmai normákkal és elvárásokkal ellenkező viselkedést tanúsítanak, például a gyógyulási folyamattal kapcsolatban.

Harmadik jelenség: eltérő kulturális és társadalmi viselkedés a kórházakban

Saját élelmiszer a kórházban: az ápolók a kulturális és társadalmi viselkedés számos különbségére mutattak rá. Az egyik jelentős különbség az élelmiszerhez kapcsolódott, mivel az etnikai kisebbségi betegek számára gyakran családjuk és rokonaik szállítják az élelmiszert a kórházba. Ez a dán betegekre egyáltalán nem jellemző. Néhány ápoló pozitívan vélekedett erről a jelenségről, míg mások a többi beteg zavarásának tekintették a magánélelmiszerek szállítását.

Az erős szociális háló hatása: az etnikai kisebbségi betegek gyakran erős szociális hálóval rendelkeznek, következésképpen sokan látogatják őket kórházban tartózkodásuk alatt. Egyes ápolók hangsúlyozzák az erős szociális háló előnyeit a betegek gyógyulásában. Más ápolók a sok látogatót a többi beteg, illetve a szakemberek számára kellemetlennek tartják.

Általános következtetések

Az ápolók tapasztalataiból kiindulva a kulturális és a társadalmi különbségeknek vannak pozitív és negatív hatásai is. Néhány ápoló a kulturális szokások fontosságára összpontosított a betegek jólétének és gyógyulásának szempontjából. Más ápolók inkább a kulturális szokásoknak az osztályon belüli gyakorlati és szakmai eljárásokra gyakorolt negatív hatására koncentrálnak.

Összegzés és perspektíva

A tanulmány a kommunikációt, a betegségekkel kapcsolatos eltérő attitűdöket és a különböző kulturális és társadalmi viselkedésmintákat emeli ki, mint az interkulturális találkozások fontos jelenségeit.

Kommunikáció

Az ápolók úgy találták, hogy a nyelvi akadályok megnehezítik a kisebbségi betegek hátterének megismerését, és ezáltal a betegek egyéni helyzetének, erőforrásainak, szükségleteinek és követelményeinek tisztázását.

A párbeszéden alapuló kommunikáció létrehozásának képtelensége a betegek egyfajta tárgyiasítását eredményezte, mivel az ápolók – szakmai szándékaik ellenére – képtelenek voltak elismerni az etnikai kisebbségi betegek egyéni élettörténetét, identitását és integritását. Az általános tapasztalat az volt, hogy a kommunikáció interaktív aspektusa megszakadt, következésképpen az ápolók elvesztették lehetőségüket a szociokulturális és pszicho-kulturális értelmezések és empatikus “olvasatok” használatára, amelyeket általában a betegekkel való kommunikáció során használnak. Ez bizonyos esetekben olyan helyzeteket eredményezett, amelyekben az ápolók sztereotípiákhoz és etnocentrikus értelmezésekhez fordultak, ezek pedig az etnikai kisebbségi betegekkel kapcsolatos negatív előítéletekhez és általánosításokhoz vezettek. A betegségek különböző nézőpontjai Az ápolók “etnikai fájdalomról” beszéltek, ami az etnikai kisebbségi betegek fájdalmának túlzott artikulációjára használt kifejezés. Ezt a betegségre, és a fájdalomküszöbre vonatkozó eltérő etnikai-kulturális nézetként értelmezték. Az anatómiai és élettani ismeretek hiányát szintén kulturális különbségnek tekintették.Korábbi kutatások vizsgálták a kulturális különbségek és a fájdalomküszöb összefüggéseit, de nem adtak egyértelmű válaszokat. Nyilvánvaló, hogy a fájdalom artikulációja inkább a kulturális elvárásokról szól, azaz, hogy mikor és hogyan fejezzük ki fájdalmunkat – mint magáról a fájdalomról. A dán orvosi antropológus, Beth Elverdam leírta, hogy a fájdalomra adott reakciók és a fájdalom kifejezései miért tekinthetőek kulturális jelenségeknek, illetve a szocializáció eredményének. Így az ápolók tapasztalatai a dán kulturális megközelítés és értelmező keret kifejeződésének is tekinthetők, ahol a “jó” betegek lenyelik a fájdalmukat. Beth Elverdam azt is kijelenti, hogy a test biológiai funkcióinak nem ismerete nem azonos a testtel kapcsolatos tudatosság hiányával. Hasonlóképpen a betegség és tüneteinek észlelései, illetve értelmezései kulturálisan kondicionáltak. Amikor az etnikai kisebbségi betegek inkább az ágyban maradnak, valószínűleg betegségérzetüket fejezik ki, míg az ápolók a dán hozzáállás alapján szinte teljesen egészségesnek tartják őket.

Eltérő kulturális és társadalmi viselkedés Az ápolók az étellel kapcsolatos különbségeket, a látogatók nagy számát, valamint az etnikai kisebbségi betegeket általában jellemző passzív szerepet emelték ki. Ez a tapasztalat azt tükrözi, hogy a betegek és a szakemberek szerepe az egészségügyben és a kórházi környezetben társadalmilag és kulturálisan is meghatározott. Minél tekintélyelvűbb a szakmai szerep, annál passzívabb a páciens szerep. Mivel az ápolók párbeszédre épülő és nem autoritárius rendszerben tanultak és szocializálódtak, nehézségekbe ütköztek egy passzív páciensi viselkedéssel szemben.