Hajléktalan páciens
Az eset
Egy hajléktalan beteg az 50es éveiben. A lábszárán lévő üszkösödés okozta (férgekkel teli) fekély miatt kezeltük. Az előírt kezelés után (orvosság, értágító, kötözés) az állapota javult. Mikor közlöm vele, hogy elbocsátható, a beteg, ahelyett, hogy köszönetet mondana, sértegetni kezd, engem tart felelősnek azért, mert mennie kell.
1. A szituációban résztvevők identitása
Az orvos:
Nő.
A harmincas éve elején jár.
Egy budapesti lakótelepen él (magánlakásban).
Anyanyelve: magyar.
Állampolgársága: ukrán.
Három évvel korábban érkezett Magyarországra a párjához, akivel összeházasodtak.
Férj: rendőr.
Ez az első munkahelye Magyarországon.
Nincs még gyereke.
A páciens:
Ötvenes évei végén járó férfi (rossz fizikai állapotban).
Nincs családja.
Legalább tíz éve hajléktalan.
Nem tudunk semmit az előéletéről, arról sincs tudomásunk, hogy mi okból került az utcára.
Legtöbb idejét az utcán tölti, néha ideiglenes hajléktalanszállókra megy.
Két hónappal korábban került kórházba (humanitárius okokból hosszabb ideig tartották ott, mint ameddig szükséges lett volna).
Egyértelmű alá-fölérendeltségi viszony van az orvos és a páciens között, bár mindkettőjüknek van tapasztalata abban, hogy milyen érzés kisebbséghez tartozni, hátrányos megkülönböztetésben részesülni.
2. Kontextus
Az eset egy hajléktalanok számára fenntartott speciális egészségügyi intézményben történt. Az orvos saját döntése értelmében dolgozik hajléktalanokkal, alaposan megismerte őket. Nem először fordul elő vele, hogy egy páciens valamilyen oknál fogva megbántotta, de ez az eset fájt neki a legjobban, mivel különös figyelmet fordított arra, hogy a páciens megfelelő kezelésben részesüljön, ezen kívül a hideg időre való tekintettel (februárban történt az eset) hosszabb ideig tartotta a kórházban. A beteget jóval korábban tájékoztatták arról, hogy kiengedik, többször szóltak neki, hogy hamarosan mennie kell.
3. Érzelmi reakció
Keserűség, a beteg „hálátlansága” által kiváltott sokk, csalódás, kétségbeesés, düh. Utána: cselekvőképtelenség („Többé semmit nem tehetek érte”), rossz lelkiismeret. Majd: kellemetlenség érzete, amiért a hálát normálisnak érzi.
4. Reprezentációk, értékek, normák, ötletek, előítélet: a sokkot átélő ember referenciakerete
– Hajléktalanság: sok középosztálybeli magyarral ellentétben ő nem gondolja úgy, hogy hajléktalanság egy erkölcsi csőd és hogy a hajléktalan emberek maguk tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Szerinte ez egy rendszerszintű probléma és a hajléktalanok megérdemlik a segítséget (ezért dolgozik velük).
– Orvosi szakma: az embereken segíteni kötelesség. Az orvosok és a szociális munkások munkáját azonban szigorúan elkülönítik (ezért vannak szociális munkások az intézményben). Az orvosok kizárólag az egészségügyi problémákkal foglalkoznak.
– Helyzetmeghatározás: az elbeszélő tudja, hogy a beteg számára a kórházból való elbocsátás azt jelenti, hogy vissza kell mennie az utcára, ezért sajnálja őt, de nem tehet semmit.
– Önkép: szociálisan érzékeny embernek tartja magát. Jelen esetben úgy gondolja, hogy erején felül mindent megtett. Nem vár hálát a munkájáért, de örülne annak, ha mint segítőt elismernék. Az incidens rádöbbentette arra, hogy bár nem azért dolgozik, hogy mások azt megköszönjék, mégis természetesnek találná, ha a páciensek „hálásak” lennének neki.
5. Milyen kép rajzolódik ki a 4. pontban leírtak elemzéséből a másik csoport számára (semleges, kissé negatív, nagyon negatív, "stigmatizált", pozitív, nagyon pozitív, valós, irreális stb.)?
Vegyes érzések: először düh – a férfi hálátlannak, irracionálisnak és agresszívnek tűnik. Ugyanakkor: sajnálat és (részleges) megértés – ami nem csökkenti a saját magával kapcsolatos rossz érzést.
6. Reprezentációk, értékek, normák, előítéletek: A sokkot kiváltó/a sokkot az elbeszélőben kiváltó személy vagy csoport referenciakerete
– Az „utca” neki azt jelenti, hogy hazamegy, de nem úgy, ahogyan más helyzetben lévő emberek. Nem választotta, hogy az utcán legyen, hanem megszokta. Most azonban hideg van, ő pedig a kórházban megszokta a meleget és a biztonságot. Fél attól, hogy visszamenjen az utcára.
– Most a kórház az ideiglenes otthona, amely védelmet, gondoskodást, melegséget jelent.
– Az orvos a hozzá legközelebb álló személy, aki mindig segít neki, ezért elvárja tőle a páciens, hogy megértse.
– Helyzetmeghatározás: az elbocsátás árulást jelent. Úgy gondolja, hogy az orvosnak tudnia kell, hogy ezzel ő veszélybe kerül.
7. Rávilágít az eset bármilyen problémára a szakmai gyakorlattal vagy a kulturális különbségek tiszteletben tartásával kapcsolatban?
– A segítő kapcsolat nem egyszerű. Adni általában azt jelenti, hogy a másik fél úgy érzi, tartozik valamivel, az egyén pedig jól érzi magát tőle. Az intézményi segítő kapcsolatokban ezt a hierarchiát gyakran nem fogadják el azok, akik kapnak, elutasítják a tartozás érzését.
– Nagy hatalmi különbségek esetén ez megfordul: semmilyen viszonzás, hála nem kötelező. Ellenkezőleg, az egyéneknek joguk van végig a fogadó fél szerepében maradni anélkül, hogy bármit is viszonoznának .
– A nagyon alacsony társadalmi osztályokhoz tartozó ügyfelekkel dolgozó szakembereket ki kell képezni arra, hogy elkerüljék az ilyen szituációból adódó sokkot.
Ehhez jobb csapatmunkára is szükség van. Az egészségügyi szakemberek nagyobb mértékben számíthatnának a szociális munkásokra, pszichológusokra stb.