Melyek az egészségügyi szektor érzékeny zónái?

Az 50 vizsgált incidens visszatérő témákat érintett. Ezeket az alábbiakban mutatjuk be.

AZ ÉRZÉKENY ZÓNÁK

 

1. A TEST REPREZENTÁCIÓJA ÉS HASZNÁLATA

A test valóban az orvosi vizsgálat központi tárgya, de ugyanakkor egy olyan kulturális tárgy is, amely könnyen válhat feszültség és összeütközés forrásává. Bár állíthatjuk, hogy a kultúra minden testen nyomot hagy, ezek a nyomok különbözőek lehetnek: könnyen azonosíthatóak a különböző divatok, a testdíszek, mint pl. a piercing vagy tetoválás, valamint a plasztikai sebészeti beavatkozások vagy rítusok nyomai. Ezek a kultúra testen való megjelenítését szolgálják, vagy ahogy Le Breton mondja, a test nem létezik a maga természetes módján, minden kultúra nyomot hagy rajta: vagy hozzátesz valamit (tetoválás, smink, hegek, ékszerek stb.), vagy elvesz belőle (körülmetélés, kimetszés, epilálás, csonkítás stb.), vagy pedig átalakítja (nyak, fül, ajak, lábfej, koponya átalakítás).

Ez a diverzitás orvosi környezetben is megtalálható abban az értelemben, ahogyan fogalmat alkotunk arról, hogy a testet hogyan lehet “kezelni”, milyen formában lehet megközelíteni vagy megérinteni. Változó, hogy mi mutatható meg egy testből és mi nem, mint ahogy az is, hogy hol kerül sor egy konzultációra és mikor érinthet meg egy orvos egy pácienst (“Nőgyógyászati vizsgálat Japánban”). Minthogy a test az egészségügyi munka középpontjában áll, a szakembereknek tisztában kell lenniük az általuk kezelt testek sokféleségével: néhány általunk gyűjtött incidensben a test tabunak számít – ilyen lehet, ha a páciens kényelmetlenül érzi magát, ha meztelenül kell lennie a váróteremben egy másik meztelen pácienssel együtt, vagy ha egy egészségügyi dolgozó számára kellemetlenséget okoz, ha meztelen testekkel kell dolgoznia (“Meztelenül”, “Vizeletminta”). A test elrejtése egy régi vallási hagyományból ered. Bizonyos helyeken és időkben a testet bűnösnek tekintették, amit el kellett rejteni. Más elméletek, például a terrormenedzsment elmélete szerint a testünk konfliktusok kiindulópontja, mivel arra emlékeztet bennünket, hogy milyen közel vagyunk az állatokhoz: annak érdekében, hogy elkülönítsük magunkat az állatvilágtól, azt a kollektív stratégiát alkalmazzuk, hogy „belemerülünk a kulturális jelentések és értékek világába, és így visszaszorítjuk a haláltól való félelmünket”. Ez az egyik oka annak, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat meztelenül, mert ez a sebezhetőségünkre emlékeztet bennünket. Ezért próbáljuk elrejteni az olyan testi funkciókat vagy reakciókat is, mint a horkolás, szellentés, böfögés, izzadás.

Higiénia:

Egy kórházban szigorú tisztaságra vonatkozó szabályok vannak, amelyeket be kell tartani, de az, hogy mi tekinthető “piszkosnak” és mi “tisztának”, kultúránként nagyon eltérő lehet. Mi több, a testi tisztaság erkölcsi jelentéssel bír (“Vallás a dokkon”, “Szőrös páciens”). A “Durva só” című esetben a higiénia szűk körű fogalma és a tisztaság transzcendentális értelmezése áll szemben egymással, amikor egy tisztító szertartás keretében behintik a kórház padlóját sóval. A beteg számára ez a gonosz lelkek elűzését jelenti, ugyanakkor felrúgja a kórház higiéniai szabályait.

2. ELŐÍTÉLET, KULTURÁLIS ESSZENCIALIZÁLÁS, DISZKRIMINÁCIÓ

Minden általunk gyűjtött incidensben érzékelhető az előítéletek hatása az információkezelésben és -feldolgozásban, de néhány esetben ez jelenti a központi problémát. Az előítéletek (érzelemvezérelt attitűdök bizonyos kultúrák/csoportok tagjainak irányába) különböző megnyilvánulásai irányíthatják a viselkedést.

Felkészülés mások előítéleteire

A kisebbségi csoportok tagjai sok esetben számítanak arra, hogy mások előítéletesek lesznek velük szemben. A “Kórokozó a vérben”c. esetben (DK) ez késztetett arra egy AIDS-es pácienst, hogy elrejtse a betegségét. A “C mint C” esetben (HU) egy hepatitis C-vel diagnosztizált cigány páciens diszkriminálva érezte magát, mert azt hitte, a C betű “cigányt” jelent.

Az előítéletek érzékelése másoknál

Az előítéletre nem csak számítani lehet, ezek néha meg is nyilvánulnak, akár egy apró megjegyzés, vagy egy nagyon hangsúlyos, nyílt közlésben is. Az “Orvos zavarban” esetben egy helyettes háziorvos meglepve és kényelmetlenül érezte magát az egyik páciens fogyatékossága miatt.

Kulturális esszencializálás és kulturális vakság – a kulturális tényezők felnagyítása vagy tagadása

A kulturális különbségek felületes ismerete néha azt a feltételezést eredményezi, hogy akkor is kulturális tényezők állnak valamilyen viselkedés hátterében, amikor valójában más – általában kontextuális vagy személyes – tényező játszik szerepet. Ez az értelmezés nagyon káros lehet, mert a kulturális különbségeken alapuló magyarázat a szükséges beavatkozás elmaradásával járhat. A “Családon belüli erőszak” esetben (UK) a szociális munkások nem léptek közbe, amikor egy indiai származású brit nő arról panaszkodott, hogy bántalmazza a férje, mert kulturális különbségekkel magyarázták a szituációt.

Ennek az ellentéte is előfordulhat, vagyis a kulturális különbséget néha egyéni jellemvonásként értelmezik. A “Baba masszírozás” esetben (FR) agresszióként értelmezték, amikor egy afrikai anya energikus mozdulatokkal masszírozta a kisbabáját. Mindkét hiba visszavezethető Ross attribuciós tévedés elméletére, amely azt mondja ki, hogy az emberek mások viselkedésének az értelmezésében hajlamosak belső magyarázatokra hagyatkozni a szituáció figyelmen kívül hagyásával (Ross 1977).

Diszkrimináció

Az előítélet és a diszkrimináció nyílt megnyilvánulása ritkábban fordul elő egészségügyi dolgozók és páciensek között, azonban előfordulásuk nem kizárható, bármelyik irányban. Az ilyen szituációk annál is súlyosabbak, mert az előítéletek könnyen vezetnek diszkriminációhoz. A “Támadás” esetben (DK) egy migráns szülőktől származó orvostanhallgató szembesül egy klinikai felügyelő tisztességtelen, diszkriminatív viselkedésével. Az “A panasz” c. esetben (DK) egy páciens lánya panaszt tesz egy idegen származású dán ápolónő ellen, bár utóbbi nem követett el semmilyen hibát, csak egyszerűen „más” volt. Az “A kesztyű”esetben (IT) egy fiatal nőgyógyász gyakornok döbben meg azon, hogy tapasztalt kollégája csak azért húzott kesztyűt egy vizsgálathoz, mert a páciens egy bevándorló nő volt.

3. HALÁL / GYÁSZ

A halál nem egy egyszerű téma a kórházban, mivel az emberek érzékenysége, és a halálhoz kapcsolódó felfogások és rituális előírások miatt óvatosan kell kezelni. Azt is figyelembe kell venni, hogy mi a különbség abban, ahogyan a tudomány határozza meg a halált és amennyi időre a rokonoknak van szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák az információt. Amikor az orvosi személyzetnek közölnie kell egy személy halálát a hozzátartozókkal (vagy fel kell készítenie rá őket), a kommunikáció nem csak azért bonyolult, mert ez egy érzékeny téma, hanem azért is, mert a halál tudományos, orvosi megközelítése különbözik a spirituális megközelítésektől. Nem csak a betegek, hanem a rokonaik is félhetnek a haláltól. Egyik ápolónő például azon döbbent meg, hogy egy haldokló beteg felesége, aki soha nem látott még holttestet, engedélyt kért egy másik beteg holttestének a megtekintésére, hogy láthassa, hogy néz ki egy halott (“Török beteg végstádiumban”).

Mivel az emberek nem egyformán állnak a halálhoz, az is változik egyénenként és kultúránként is, hogy utólag hogyan kezelik. Egy hozzátartozó halála utáni szertartásokat különböző hiedelmek határozzák meg (“Rossz halál”).

A páciens és a hozzátartozók megértése kulcsfontosságú, ugyanakkor nem könnyű beszélni vagy közvetíteni a beteg és a rokonok között, főleg abban az esetben, ha a nyugati orvosi hozzáállás szembemegy egy másik kultúra felfogásaival (“Élet vége”).

4. INDIVIDUALIZMUS / KOLLEKTIVIZMUS / A CSALÁDOK SZEREPE

Az európai nyugati társadalmak jórészt individualista szemléletet képviselnek, ami azt jelenti, hogy természetesnek vesszük: mi dönthetjük el, mi a legjobb nekünk és a szeretteinknek. Asaját igényeink prioritást élveznek a társadalom vagy a közösség igényeivel szemben. De vannak társadalmak, amelyek inkább kollektivista szemléletet képviselnek, itt az egyéni döntések kevésbé fontosak, mint a kapcsolatok vagy a szociálisan elfogadott viselkedés.

Individualizmus: Preferencia a laza szociális hálózat irányában, amelyben az egyénektől azt várják, hogy csupán magukkal és a legközvetlenebb családjukkal törődjenek. Az ellentéte, a kollektivizmus egy szorosan összefonódott szociális hálózat preferálását jelenti, amelyben az egyének elvárhatják a rokonaiktól vagy a saját csoportjuk tagjaitól, hogy törődést kapjanak és ezért cserébe a csoport iránt megkérdőjelezhetetlen hűséggel tartoznak.  Egy társadalom állásfoglalása ebben a kérdésben attól függ, hogy az emberek önképét inkább az “én” vagy inkább a “mi” határozza meg (Hofstede 1998).

Kórházba utalás esetén a család támogatása fontos, de könnyen előfordulhat, hogy a családtagok jelenléte túl soknak bizonyul, vagy hogy zavarják a kezelést. Azt is fontos figyelembe venni, hogy kik tartoznak egy-egy közösségben a családtagok táborába, gyakran ugyanis a közösség több tagja is a szűkebb családi kör részét képezi (“Otthoni kezelés roma közösségben”, “Csirkepörkölt nagyinak”).

Amikor kommunikációra kerül sor, észben kell tartani, hogy ha a páciens nem képes kommunikálni, akkor a család válik egyedüli beszélgető partnerré. A kommunikáció megkönnyítése érdekében ilyenkor meg kell érteni a család vagy a közösség felépítését, és bennük az egyes személyek szerepét (Roma beteg vizsgálata).

Hagyományos / normatív családi szerepek

Az orvosok és a betegek közötti kulturális különbségek gyakoriak és kórházi körülmények között fontos szerepet tölthetnek be. Egy orvos felelős a páciensért, de a kórház falain kívül korlátozott a hatásköre. Az általunk összegyűjtött kritikus incidensekben találtunk példát arra, hogy az egészségügyi személyzet és a páciens rokonai között nem volt megegyezés a felelősség megoszlásában. Érthető a személyzet megdöbbenése, ha a hozzátartozók részéről valamilyen cselekedetet a felelősség vagy az érdeklődés hiányaként értelmeznek (“A baba mérget iszik”, “Szülői felelősség”), ugyanis a családi szerepek társadalmi szabályokon alapulnak és ezek egyértelműen meghatározzák, hogy mi megfelelő és mi nem az adott társadalomban.

5. TÁRSADALMI NEM

A nem azokra „a társadalmilag konstruált elvárásokra, viselkedésmintákra és tevékenységekre utal, amelyet nőknek és a férfiaknak a nemük alapján tulajdonítanak”[1]. A nemi szerepekhez köthető társadalmi elvárások az aktuális társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális helyzettől függenek, valamint más tényezők, mint például a faji, etnikai hovatartozás, társadalmi osztály, szexuális irányultság, életkor is hatással vannak rájuk. A nemi szerepek tanultak, társadalmanként eltérőek és az idők folyamán folyamatosan változnak is.

A „nem” nem csupán társadalmilag konstruált, de rendkívül érzékeny téma is minden kultúrában. A szexualitással kapcsolatos viccek nagyon sértőek (pl. “Az anyajegy”, HU), és az emberek fenyegetve érzik magukat a sajátjuktól eltérő gender normák által.

Hofstede szerint a nemmel kapcsolatos koncepciók jelentik az egyik legfontosabb különbséget a társadalmak között. Olyannyira, hogy “tabu dimenzióként” hivatkozott rá. Szerinte egy kultúra általános (statisztikai) tendenciája meghatározható azáltal, hogy mennyire tartja fontosnak a „hagyományos” értelemben vett maszkulin és feminin értékeket. Ez azonban korlátokba ütközik, mert a klasszikus értelemben vett női és férfi szerepek kultúránként jelentősen eltérőek, és ezért megnehezítik a kategorizálást. Hofstede egy másik megközelítést is kidolgozott, amely a szerint osztályozza a kultúrákat, hogy ezek mennyire szigorúan különítik el a nemi szerepeket és a nemmel kapcsolatos általános elvárásokat a két nem között. Ezekre “magas” és “alacsony nemi megkülönböztetésként” fogunk utalni. A megkülönböztetés sokféle gyakorlatra és viselkedésre utalhat: a férfiak és nők pályaválasztására, interakcióra, udvariassági szabályokra, öltözködésre, a tér használatára, családon belüli szerepekre, a hatalom elosztására. Az egyes kultúrákhoz tartozók nem annyira a kulturális diverzitás ártatlan megnyilvánulásaiként tekintenek ezekre a különbségekre, mint inkább legfontosabb értékeiket fenyegető veszélyforrásként, és ezért értékítéleteik alapjaként.  Az alacsony megkülönböztetés hívei szerint a hagyományos nemi szerepek hangsúlyozása egyfajta visszafejlődésként, a nők elnyomásaként értelmezhető. A másik megközelítés szerint a férfi és női szerepek definíciói közötti átfedés az erkölcs, a tisztaság és a hagyományon alapuló családi kép fenyegetéseként nyilvánul meg.

Az általunk gyűjtött kritikus incidensekben a megkülönböztetések három szintjét figyeltük meg:

Önreprezentációban előforduló különbségek, öltözködési és kommunikációs szabályok

Minél nagyobb az igény a férfiak és nők megkülönböztetésére, annál több eltérést várnak tőlük mindenféle területen. Legelőször az emberek megjelenésében, öltözködésében, kommunikációjában tűnnek fel a különbségek. A “Vizsgálat burkában” (FR) című történetben a probléma abból adódik, hogy a páciens öltözködési szabályai szerint olyan férfiak jelenlétében, akikkel nem állt rokoni kapcsolatban, az egész testét el kellett takarnia. Ugyanabban a kulturális/vallási csoportban a férfiaknak nem kell eltakarniuk az egész testüket: az ő testük nem számít érzékenynek, míg a nőké igen. A kis mértékű megkülönböztetést preferáló kultúrák nem kedvelik az ilyesmit, mi több, a nők elnyomásának egyik megnyilvánulásaként értelmezik.

Az interakció és a fizikai elkülönítés szabályozása

A nemi szerepek szétválasztása általában maga után vonja a férfiak és nők közötti interakció szabályozását: hogyan beszélhetnek egymással, mennyire tarthatnak szemkontaktust, milyen mértékben érintkezhetnek fizikailag. A “Kézfogás” (AU) például azt a feszültséget írja le, amely a férfi és nő közötti fizikai interakció tiltásából ered. Az elkülönítés néha egyértelmű térbeli elhatárolódásban is megnyilvánul, például egymással rokonságban nem álló férfi és nő nem tartózkodhat egy szobában, ha nincs ott egy harmadik személy („Török beteg végstádiumban”, DK, „Női orvos”, IT). Végül, a megkülönböztetés néha egészségi okokból vagy a nők biológiai ciklusa miatt is szükségessé válik (pl. „A menstruáció” FR).

Szerepek és hatalmi pozíciók

A társadalmi nemhez kapcsolódó elképzelések a társadalom alapelveihez tartoznak és mint ilyenek, elválaszthatatlanul kötődnek a hatalmi viszonyokhoz, a hierarchiához, valamint az individualizmus-  kollektivizmus viszonyához. A mindennapokban ezek a dimenziók egymásba olvadnak és egy árnyaltabb elemzés helyett a kulturális találkozás gyakran végződik egy lesújtó értékítélettel, a „másikat” szexistának bélyegezve, vagy sajnálkozva az emancipáció hiánya miatt. A “Hang nélkül”-c. esetben (UK) a szakember szeretne segíteni egy indiai származású nőnek és a lányainak abban, hogy kiálljanak magukért és elmondják, mit szeretnének – az önkifejezés hiányát az emancipáció hiányának tudva be.

[1] http://www.coe.int/en/web/compass/gender

6. HIERARCHIA / HATALMI TÁVOLSÁG:

Ez a dimenzió azt jelenti, hogy a társadalom kevésbé erős tagjai milyen mértékben várják el és mennyire fogadják el a hatalom egyenletlen eloszlását. Az alapvető kérdés az, hogy a társadalom hogyan kezeli az emberek közötti hatalmi egyenlőtlenséget. A nagy hatalmi különbségeket képviselő társadalmakban az emberek elfogadják azt a hierarchikus rendszert, amelyben mindenkinek megvan a helye és amely nem szolgál további magyarázatra. Azokban a társadalmakban, ahol nem jellemzőek a nagy hatalmi különbségek, az emberek a hatalommegosztásra és az egyenlőtlenségek igazolására törekszenek.

Az egészségügy kemény hierarchikus struktúrára épül. Kötött szabályok jellemzik, amelyek a dolgozók számára világosak és egyértelműek. Ennek ellenére azt találtuk az általunk elemzett kritikus esetekben, hogy ebből is adódhat félreértés vagy zűrzavar.

A betegekkel való kapcsolat: egy egészségügyi szituációban az orvos vagy nővér státusánál és dekóriumainál fogva (öltözködési szabályok, fehér köpeny, diplomák stb.) fölérendelt helyzetben van. Ők birtokolják a tudást, ennél fogva a páciens fölött állnak. Ezt a viszonyrendszert alapul véve a betegeknek bizonyos elvárásaik vannak az orvos viselkedésével kapcsolatban, és fordítva is így van. Amennyiben ezek az elvárások nem teljesülnek, egyfajta sokk („Szerhasználat”) vagy negatív reakció („Hajléktalan páciens”) lehet a következmény. Egy foglalkozás – ilyen az orvosé – is a hierarchia része,

tehát az orvos és a páciens közötti viszony alapjaiban aszimmetrikus. Viszont észben kell tartanunk, hogy nem csak egyfajta hierarchia lehet jelen, és ez ismét konfliktushoz vezethet: erre jó példa a “Női orvos” (IT), amelyben nem csak a nemi elvárások okoznak problémát, hanem az, hogy a beteg egy idősebb olasz férfi, aki nem engedi, hogy a fiatal gyakornok nő vizsgálja meg – inkább azt szeretné, hogy egy idősebb és tapasztaltabb férfi orvos végezze el a vizsgálatot. A hierarchia effajta megnyilvánulása sok általunk gyűjtött kritikus incidensben megjelenik: egy orvosi rendelésen elhangzottak növelhetik a szakemberek és a családok közötti távolságot, ez pedig félreértésre adhat okot (“Fordítási hiba”), mert a családtagok nem mernek sokat kérdezni egy orvostól, félnek megkérni, hogy ismételje meg, amit mondott. A fenti incidensben a gyakornok is igyekszik megoldani a problémát, de az orvos világossá teszi, hogy nem szeretne beleavatkozni a tolmács munkájába: a feladatok és a felelősség eloszlása számára egyértelmű. Úgy gondolja, hogy mivel ő a feladatok rá háruló részét megfelelően elvégezte, nincs szükség tisztázásra.

Az alkalmazottakkal való kapcsolat: a szervezeti felépítésből adódóan az egészségügyi személyzet tagjai különböző pozíciókat foglalnak el. De ez akár visszaélést is eredményezhet, például abban az esetben, amikor egy felettes úgy hoz meg egy döntést, hogy nem veszi figyelembe a beosztott álláspontját. Ezt elemeztük a “A sértés” című incidensben, ami az orvos és a gyakornok közötti hatalmi különbségre hoz példát.

7. „ÖN-SHOCK”, azaz IDENTITÁSFENYEGETÉS

A legtöbb kritikus incidensben megjelenik az identitásfenyegetés: valami, ami negatív képet mutat önmagunkról akár úgy, hogy mi látjuk így önmagunkat, akár úgy, hogy mások látnak így bennünket. Néhány incidens olyan szituációt mutat be, amelyben a főszereplők nem tudják megőrizni azt az identitásukat, amit láttatni szeretnének – nem tudnak kompetensek, tisztességesek, jól tájékozottak, udvariasak, modernnek stb. feltűnni. Bár ezek az identitásfenyegetések sokszor nem képezik az incidens fő témáját (mint például a vallás vagy társadalmi nem), úgy gondoljuk, hogy fontos szerepet játszanak abban, hogy rávilágítsanak arra az intenzív védekező mechanizmusra, amelyet ilyen szituációkban megfigyelhetünk.

Identitásfenyegetést a beteg is átélhet, ha például előítélet vagy diszkrimináció hatására az identitásának csak egy része válik láthatóvá („A támadás”, „Zavarban” GB). Az identitás különböző megnyilvánulásai is okozhatnak feszültséget: az „A menstruáció”-ban egy indiai származású fiatal nőt szembesítenek azzal a hagyományos felfogással, hogy milyennek kell lennie egy menstruáló indiai nőnek. A fiatal nő nem felel meg ennek a hagyományos elvárásnak, de mégis ilyennek látják a származása miatt.

Interkulturális környezetben a szakemberek is gyakran átélnek identitásfenyegetést, többféleképpen is:

Identitások keveredése: feszültség a szerepfelvállalás és szereptávolság között

A “Egy barát tisztába tétele” c. esetben (AU) az elbeszélő nehezen tudja szétválasztani magában a szakember és a barát szerepét. A széklet eltávolítása a barátja felálló péniszéről egy egészségügyi feladat lenne, ám ehhez bizonyos távolságtartás szükséges. Azonban ő és a páciens túl közel vannak egymáshoz, és ez lehetetlenné teszi a távolságtartást.

Nem szakember, csak egy nő

A legtöbb történetben, amelyben megjelenik a nemi identitás, ugyanaz az identitásfenyegetés jelenik meg: ha a páciensek nem akarják, hogy nők kezeljék őket, akkor a női egészségügyi dolgozók (orvosok és nővérek) hirtelen női identitásukra redukálódnak. Olyan, mintha a tudásuk, szakmai tapasztalatuk lényegtelenné válna, és nem tudnának kezelni egy beteget (pl. “Női orvos”, IT).

A kötelesség teljesítésének ellehetetlenülése (“Transzfúzió”, „Vizsgálat burkában”, FR)

A kulturális különbségek odáig fajulhatnak, hogy megakadályozhatnak egy egészségügyi dolgozót orvosi kötelességei teljesítésében, például ha a másik ember referenciakerete nem teszi lehetővé, hogy elfogadja az előírt kezelést. Ez súlyos esetben akár életet veszélyeztető szituációt is eredményezhet (pl. “Transzfúzió”, “Elég!”), ha a szakember nem tudja elvégezni a munkáját. Más esetekben az orvosok/ápolók/mentősök olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem tudják fenntartani a szakmaiság és kompetencia látszatát (“Halál családi körben”, AU).

8. RACIONALITÁS, VILÁGNÉZETEK

Mintegy tizenöt kritikus incidens kapcsolódik a valláshoz vagy transzcendentális hiedelmekhez. Ezek “érzékenysége” két okra vezethető vissza. A “terror menedzsment elmélet” (Goldenberg 2006:1265) szerint az orvosi környezet, vagy általánosabban szólva a betegség egyfajta szimbolikus védekezést vált ki a halálfélelemmel szemben. Ilyen esetben a hiedelmekhez köthető védőrendszert meg kell erősíteni. A betegség vagy a halál közelsége egy olyan állapot, amikor a nem vallásos emberek is a vallás vagy a hiedelmek felé fordulhatnak. A másik ok Cohen Emerique (2015:181) szerint az, hogy bizonyos érzékeny zónák olyan archaizmusokra emlékeztetnek bennünket, amelyekről azt gondoljuk, a modernitásnak köszönhetően magunk mögött hagytuk őket. A tudományos módszerekre alapuló modern orvoslás gyakran jelenik meg úgy, mint az ősi mágikus gyakorlatokon való felülkerekedés. Ennek megfelelően sokszor a vallást vagy a transzcendentális hiedelmeket irracionálisnak tartjuk. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindez nem jelenti a nyugati és a nem nyugati társadalmak közötti különbségtételt – még akkor sem, ha a hétköznapi gondolkodás hajlamos is erre. A mágikus-vallási világkép kifejezéssel a vallásos/spirituális gondolkodásra utalunk, általánosságban, nem bármelyik konkrét vallásra vagy szektára. A mágikus/vallásos világnézetek háromféleképpen mehetnek szembe a tudományos magyarázatokkal:

Prioritások:

A vallás néha veszélyt jelenthet az egészségügyi szakemberek legfontosabb prioritásaira nézve. Az “Transzfúzió” esetben (FR) egy Jehova tanúihoz tartozó család közli az orvossal, hogy a fiuk még abban az esetben sem kaphat vérátömlesztést, ha az élete múlik rajta. A család számára a saját hitrendszerük alapvető szabályainak a megszegése Isten tanításától és a közösségtől való eltávolodást jelenti, ezek pedig nagyobb veszélyt jelentenek számukra, mint a földi élet vége. Az orvos számára ennek pont az ellenkezője a prioritás.

A vallási gyakorlatok és szabályok minden körülmények között való betartása

A vélt racionalitással ellenkezik az is, amikor a vallás és a hiedelmek gyakorlása ott kér helyet, ahova “nem való”. Néhány európai társadalomban – például Franciaországban – a szekularizmus (világiasság) jogi keretbe foglaltatott, ezáltal pedig elő van írva, hogy hol számíthatnak arra az emberek, hogy figyelembe veszik a vallásukat, hol lehet gyakorolni a vallást, hol tartják tiszteletben a vallásos nézeteket, és hol nem. Még ha nem is léteznek egyértelmű jogi előírások, a társadalmi szabályozás akkor is előírhatja, hogy az emberek csak “a privát szférájukon belül” és a templomban gyakorolják a vallásukat. A vallás bármilyen helyen való gyakorlása egy másik paradigma. A “Durva Só” és a “Rossz Halál” esetekben a spirituális vagy vallási rituálék a kórházban is megjelennek, az első esetben a tisztítás, a másikban a gyász megnyilvánulásaként. A kórház racionális és tudományos közegébe mindkét esetben egy másfajta logika hatol be.

A társadalmi szerepekre és a nemre gyakorolt hatások

Nem csak a vallási rituálék lépik át a kórház küszöbét, de az emberek egymás irányába tanúsított viselkedésére vonatkozó vallási előírások is zavarhatják az orvosi személyzettel való interakciót. Erre a leggyakoribb példa valamilyen nemi elvárásokhoz kapcsolódó összeütközés. Az „A burka” c. esetben a páciensek ahhoz ragaszkodnak, hogy a különböző nemek ne érintkezzenek egymással fizikailag, de az orvosi csapat ezt leutasítja. Az ebből adódó konfliktus veszélyt jelent az egészségügyi ellátásra.

9. AZ EGÉSZSÉG, BETEGSÉG ÉS A GYÓGYULÁS FOGALMAI

Orvosi kezelés:

A páciens több okból is elutasíthat egy kezelést. Számos ilyen ok vezethető vissza a vallásra vagy épp a szokásokra. Az ilyen szituációk kezelése pragmatizmust, hatékony kommunikációt és rugalmasságot igényel (“A pogány”, “Orvosi kezelés”).

Etika:

Az egészségügyi terület alkalmazkodóképességet igényel annak érdekében, hogy a dolgozók semlegesek, professzionálisak és hatékonyak tudjanak maradni úgy, hogy közben még abban az esetben se bántsák meg a betegeket (“Zavarban”) vagy a rokonaikat, ha nehéz helyzetbe kerülnek (“Transzfúzió”).

Eljárások, térhasználat:

Legtöbb nyugati társadalomban a közterületek úgy vannak kialakítva, hogy megfeleljenek a polgárok életvitelének és a rendfenntartók munkáját is megkönnyítsék[1]. Foucault nézőpontját alapul véve úgy mondhatjuk, hogy a nyilvános tér egyben politikai tér is, ahol megtanuljuk, hogyan fegyelmezzük önmagunkat, hogyan mozogjunk, hogyan viselkedjünk. Ha nem az elvártnak megfelelően viselkedünk, az konfliktust vagy sokkot idézhet elő.

Ez a viselkedés egy kulturális kód, amelyet nem mindenki, ebben az esetben nem minden kórházi látogató sajátított el: a kórházban a térhasználat a páciensek és az egészségügyi személyzet interakcióját szolgálja a lehető leghatékonyabban. Egyes terek ezért eltérő jelentéssel és bírnak a különböző szereplők számára és különböző használati módokat eredményezhetnek.  („Durva só”, „Egy asszony kötelessége”), de vannak olyan szabályok, amelyeket mindenképpen be kell tartani, illetve el kell magyarázni a látogatóknak az orvosi munka elvégzése érdekében („Arab család kisgyerekkel”).

 

[1] Foucalut: Discipline and Punish: the birth of the prison, New York, Pantheon Books, 1977

10. KOMMUNIKÁCIÓ

A kommunikáció egy transzverzális érzékeny zóna, amely szinte az összes általunk gyűjtött kritikus incidenst átszövi. Készítettünk egy rövid bemutatót egy egyszerű kommunikációs elméletről és az alábbiakban megpróbáljuk illusztrálni:

Kommunikáció alatt nem csak az alábbiakban bemutatott három komponenst értjük, hanem azt is, ahogyan azok az adott kontextusban létrehoznak egy domináns kommunikációs stílust. Az egészségügyi területen a paraverbális, nonverbális és fizikai jelek olvasata is szükséges az üzenet dekódolásához – ezek sűrű használatára gyakran mint “magas kontextusú kommunikációra” utalnak, szemben az “alacsony kontextusú” stílussal, amelyben a jelentéseket legnagyobb részt a szavak közvetítik. A bútorok, a dekoráció elrendezése, de még a ruházat is az üzenet tartalmának az átadását segíti elő. Ha nem mindenki sajátította el hasonló módon ezeket a kódokat, kommunikációs akadályok léphetnek fel. Ilyen lehet, amikor egy pácienstől vizeletmintát kérnek, de nem adnak további instrukciót, ezért a páciens nem tudhatja, hogy egy adott helyen (WC) kell elvégezni ezt a műveletet („Vizeletminta”).

A kommunikáció három legfőbb eleme:

Tartalom –a  jelentés (mi?)

A tartalom a küldő, a fogadó és a kontextus közötti interakción múlik. A jelentés a három elem kölcsönhatásában alakul ki. Ez a következőket jelenti:  a fogadónak aktív szerep jut az üzenet értelmezésében,  a szűrők és a kontextus jelentősen befolyásolhatják az értelmezést, a jelentés kialakításában és tulajdonításában a referenciakeretek mobilzálódnak. Amikor a referenciakeretek különböznek, más-más jelentést tulajdoníthatunk a tartalomnak, ebből pedig félreértések adódhatnak (pl. Hajléktalan beteg (HU) Szerezz nekem nőt! (HU)).

Kapcsolatok (kivel?)

Minden kommunikációs aktus egy újabb alkalom a felek közti kapcsolat építésére, megváltoztatására vagy fenntartására. Még a legjelentéktelenebbnek tűnő interakció is a kölcsönös tisztelet és elismerés gyakorlására szolgáltat alkalmat – ebben az értelemben nincs is olyan, hogy jelentéktelen interakció. Bár a kölcsönösség ezen kulcseleme, az elismerés minden kultúrában jelen van, az ahhoz vezető út nem minden esetben ugyanaz. A kapcsolatok kialakulását más értékdimenziók is befolyásolják, mint például az individualizmus-kollektivizmus vagy a hatalmi távolság elfogadása. A nagy hatalmi távolságot preferáló társadalmi közegben a kapcsolatokra az aszimmetria jellemző (erre példák a különböző megszólítások, eltérő gesztusok), míg horizontális közegekben az interakció a  hatalmi távolságok megszüntetésére vagy elleplezésére törekszik (például úgy, hogy a megszólításban a felek életkorától vagy státuszától függetlenül sincsenek formális különbségek). A különböző kommunikációs eszközöket (gesztusokat, szavakat, távolságot) majdnem mindig úgy értelmezik, mint a másik fél szándékairól árulkodó jeleket: ha valaki túl közel jön, akkor agresszív, ha túl informális, akkor tiszteletlen stb. (pl. “Arab orvos”, HU).

Kommunikációs eszközök (hogyan?)

Verbális kommunikáció:

magában foglalja a beszédet, a metaforákat, a hasonlatokat, idiómákat stb. Erre egy dán incidensben, az “A fordítási hiba” esetben láthatunk példát, ahol egy gyakornok komoly fordítási hibát talál és megpróbálja megoldani a kialakult helyzetet (további részletek a “Hierarchia” fejezetben).

Paraverbális kommunikáció:

hang, hanglejtés, hangerő, ritmus, hallgatás, beszédközi szünetek, más hangok (ajh…)

Nonverbális kommunikáció:

Kinezia: gesztusok, testtartás. A “Zavarban” című incidensben, amikor egy háziorvos nem számított fogyatékos betegre és nem tudja elrejteni a meglepődöttségét, a narrátor megjegyzi: “A teljes testbeszéde azt tükrözi, hogy nagyon zavarba hozza őt a fogyatékosságom. Kellemetlenül érzi magát és nem tudja elrejteni, hogy mennyire meglepődött.”

Tapintás: fizikai kontaktus, érintés

Proxemika: az adott szociális kapcsolatnak és szituációnak megfelelő fizikai távolság. Nem ugyanaz a fizikai távolság egy intim kapcsolatban, mint egy szakmai találkozón. Ha valakivel szemben nem tartjuk a biztonságos távolságot, azt az illető az intim szférájába való behatolásnak érzékelheti, és kényelmetlenség származhat belőle. Az “Otthoni ápolás roma családban”c. esetben a mesélő ezt mondja: “amikor megérkeztem a család otthonába, a kislány már az ajtóban a karjaimba vetette magát és próbált ölelgetni, puszilgatni. Meglepődtem, mivel a betegek és a családjaik általában nem úgy közelednek hozzám, mintha egy közeli barát lennék.”

Fizikai megjelenés: saját magad bemutatása

Az idő és a ritmus

Kontextuális Kommunikáció: tárgyak használata, a környezet megfigyelése annak érdekében, hogy kommunikálhassuk és értelmezhessük a helyzetet (pl. „Roma páciens”, „Mobiltelefon” FR).