Halál családi körben

Az eset

„Mentősként sokszor kaptam kétértelmű információt, amikor épp úton voltunk egy lehetséges sürgős esethez. Olyasmit, hogy “A beteg eszméletlen. Talán. Nem tudjuk. Nézze meg.” Az ilyen információ óvatosságra int, nem feltétlenül idegesít, de arra késztet, hogy fókuszáljak a leendő szituációra, gondolkodjak azon, hogy milyen intézkedéseket kell majd hozni, milyen eszközöket kell bevetni. Egy alkalommal, amikor megérkeztem egy sürgősségi esethez a csapattal – két teljes munkaidős mentőssel és egy sürgősségi orvossal – csak homályos információt kaptunk egy eszméletlen nőről.

Ahogy beléptünk a nő lakásába, öt-tíz különböző életkorú személy fogadott bennünket. Férfiak és nők, a beteg családtagjai. Kétségbeesetten sírtak és kiabáltak, megállás nélkül hangosan beszéltek hozzánk. A nagy zűrzavar miatt és azért, mert csupán egyetlen ember beszélt közülük németül, sokáig tartott, mire megértettük, mi történt. A németül beszélő személy, a páciens unokája végül elmagyarázta, hogy a nagyanyja egyszerűen elesett és elvesztette az eszméletét. Éveknek tűnt, mire bejutottunk a beteg szobájába. Csak egyetlen pillantást vetettem rá és máris tudtam, hogy nem eszméletlen, hanem halott. Természetellenes pozícióban feküdt teljesen mozdulatlanul, merev és üres tekintettel. Egyértelműen halott. Miközben végre kellett hajtanunk a szokásos intézkedéseket (pulzusmérés, defibrillátor előkészítése stb.) az egész család folyamatosan sikoltozott és könyörgő tekintettel nézett ránk. Nem értettem, mit mondtak, de feltételeztem, hogy segítségért könyörögtek. Sokszor kellett kérnünk őket, hogy hagyják el a szobát és ne akadályozzák a munkánkat, amíg végre megtették. Ez a “párbeszéd” is sokáig tartott, mivel az unokának kellett fordítania. Végül, miután kimentek a szobából az egyik kollégánkkal együtt, elkezdhettük az újraélesztést. A másik szobából kiáltozást hallottunk, mialatt az újraélesztést végeztük – amely reménytelen volt, mert a páciens már legalább fél órája halott volt.

Nagyon zavaros érzések maradtak bennem az esetet követően – a család annyi időt elvesztegetett, csak sírtak és kiabáltak, de nem kíséreltek meg segíteni a nagymamán, nem próbálták újraéleszteni. Még a kényelméről sem gondoskodtak, mert azt hitték, eszméletlen. Csak hagyták ott feküdni. Mindannyian az ajtóban álltak, amikor megérkeztünk. Senki nem maradt a nagymamával. Segítség helyett szinte ellehetetlenítették a munkánkat. Ami a leginkább zavarba hozott, az az volt, hogy miközben semmit nem csináltak, amivel segíthettek volna a nagymamának, erőteljes érzelmi reakciókat mutattak.”

 

1. A szituációban résztvevők identitása

Az elbeszélő

Az eset elbeszélője egy ausztriai születésű, németül beszélő férfi, aki egész életében Bécsben élt. Agnosztikus nézeteket vallónak tartja magát, miközben egy hagyományosan katolikus országban nőtt fel. A szülei nem nagyon gyakorolták a vallást, ő azonban katolikus általános iskolába járt. Az eset megtörténtekor húszéves volt, középiskolai végzettséggel rendelkezett és teljes munkaidőben dolgozott mentősként. Az osztrák egészségügyi rendszerben kapott szakmai képzést (amely a nyugati szisztémának megfelelően orvosi indikáció, diagnózis és szakmai eljárás szerint kezeli és gyógyszerezi a pácienseket). Társadalmi hátterét tekintve a középosztályhoz tartozik.

A mentős csapat

Az elbeszélő két másik képzett mentőssel és egy sürgősségi orvossal dolgozott együtt. Ők mind a harmincas éveikben járó, osztrák származású, németül beszélő férfiak.  A csapat rendszeresen együtt dolgozott, kivéve az elbeszélőt, aki csak látásból ismerte a többieket. A sürgősségi mentőkocsikban dolgozók speciális képzést kapnak, a munkakört ők maguk választják. Ebben az értelemben az elbeszélő “specifikus emberekként” írja le a sürgősségi mentősöket.

Családtagok

A többi főszereplő a hosszú idő óta egészségügyi problémákkal rendelkező elhunyt nyolcvanéves nő családtagja. Vannak köztük férfiak és nők is, életkoruk is különböző. Ők a nő gyerekei és az ő házastársaik, akik 30-40 évesek, és egy 18 éves lányunoka, aki az egyetlen németül beszélő rokon. A többiek egy szláv nyelven beszéltek, tekintve, hogy a volt Jugoszlávia egyik országából származnak. A felnőtt gyerekeken és unokán kívül más, távolabbi rokonok is jelent voltak, például az idős nő unokaöccsei és unokahúgai. Az életkörülményekből (kerület, lakástípus, belső tér) arra lehet következtetni, hogy a nő a munkásosztályhoz tartozott.

A történet elbeszélője nem emlékszik arra a konkrét országra vagy régióra, ahonnan a családtagok származnak, sem olyan jelekre a lakásból, amelyek az elhunyt nő vallására utalnak.

A mentős stáb és a családtagok nem rendelkeztek sok közös jellemzővel azon kívül, hogy ugyanabban a városban éltek. Nincs közös nyelvük (az egyik családtagot kivéve). Amíg a sürgősségi csapat tagjainak a szakmai identitása kulcsszerepet játszik a szituációban, a rokonokat csak a családtag státuszuk jellemzi. Nincs tudomásunk sem a szakmai identitásukról, sem egyéb releváns személyes jellemzőjükről.

2. Kontextus
  1. Fizikai környezet

Az eset egy bécsi lakásban történt, amely Bécs belvárosában, de a városközponthoz egy nem túl közeli kerületben található. A kerületet az elmúlt 30 évben Törökországból és a volt Jugoszláviából származó migráns családok népesítették be, a lakók nagy többségben a munkásosztályhoz tartoznak.

Az idős nő lakásában két nagy szoba volt, amelyek azonban az elbeszélő számára szűknek és zsúfoltnak tűntek a sok jelenlévő miatt. A haldokló asszony a hálószobájában feküdt a földön, amíg a mentős csapatot mindenki az ajtóban várta. Onnan a nappaliba mentek, majd közösen bevezették őket a hálóba.

  1. Pszichológiai kontextus

Az elbeszélő a környezetet nagyon hangosnak és feszültnek írja le. Az emberek egyszerre beszéltek egy szláv nyelven. Az elbeszélőnek nagyon kellett figyelnie, mivel előzőleg nem tudta, milyen szituációval fog szembesülni és milyen orvosi intézkedéseket kell végrehajtania. A jelenlévő családtagok sokkos, felfokozott érzelmi állapotban voltak.

  1. Társadalmi kontextus

Ausztriában és főként a fővárosban hosszú távú hagyománya van a Jugoszláviából, majd a volt Jugoszláviából érkezők letelepedésének. Az 1960-as évektől kezdődően sok, főleg férfi munkavállaló érkezett Jugoszláviából Ausztriába, róluk viszont azt gondolták, hogy a munka után visszatérnek a hazájukba. A háború, a jugoszláv állam felbomlása és a koszovói háború alatt sokan kerestek menedéket Ausztriában. Jelenleg Bécs lakosságának mintegy 8%-a származik a volt Jugoszlávia valamelyik országából. A Bosznia-Hercegovinából, Horvátországból, Szerbiából és Montenegróból érkező bevándorlók alkotják Bécs legnagyobb migráns csoportját, utánuk következnek a Törökországból és a Németországból érkezett bevándorlók.

Amikor az “idegeneket” vagy a “migránsokat” politikai vitákban sztereotipikusan mutatják be, a volt Jugoszláviából vagy a Törökországból származó embereket egy egységes csoportként ábrázolják.

3. Érzelmi reakció

Az elbeszélőt irritálta a családtagok cselekvőképtelensége. Nem értette, hogy a mentő érkezéséig miért nem maradt egyik családtag sem a haldokló páciens mellett, miért maradt ő csak úgy a földön természetellenes pozícióban, miután elesett. Megdöbbent azon, hogy a család tagjai még egy párnát sem tettek a feje alá és egy pohár vizet sem vittek neki. Ráadásul bosszantotta a családtagok felfokozott érzelmi állapota, a hangos és gátlástalan viselkedésük, és hogy nem figyeltek a mentősökre, akik azért voltak ott, hogy segítsenek a páciensen. Úgy érezte, hogy a munkájában – vagyis abban az eljárásban, amit egy sürgősségi esetben kell tenni – akadályozzák. Normál esetben a mentős azonnal a pácienshez megy, anélkül, hogy a rokonok vagy más körülmények akadályoznák. Ideges volt, mert minden olyan sokáig tartott. Kezdte elveszíteni a türelmét.

4. Reprezentációk, értékek, normák, ötletek, előítélet: a sokkot átélő ember referenciakerete

A mentőorvosokat kiképezik arra, hogy vészhelyzetben mit és hogyan csináljanak. Az előírásoknak megfelelően kell eljárniuk annak érdekében, hogy minőségi ellátást nyújtsanak és megakadályozzák a halált. Tudják, hogyan kell eljárni élet-halál szituációban. Ezt a szakmai eljárást veszélyeztették a családtagok.

A direkt kommunikáció előnyben részesítése

– A mentősök jellemzően tömör és közérthető információt várnak a páciensről (gyógyszerek, kórtörténet, étel- és italfogyasztás, mi történt), amit jelen esetben nem kaptak meg. Az ilyen jellegű információ hiánya hátráltatja a mentősök munkáját és csökkentheti az ellátás minőségét is. A nyelvi akadályok is közrejátszottak a kommunikáció nehézségében.

– Az elbeszélő bizonytalanságot észlel. Ő az egyértelmű verbális közlésekből tudja, hogy hogyan kell reagálnia.

Az élethez és a halálhoz való szakmai hozzáállás / orvosi kezelés stílusa

– Mivel a családtagok nem igazodtak a mentősök elvárásaihoz (a szükséges információ gyors közlése, a szoba elhagyása stb.), zavarták a munkát. Ez negatív hatással volt az elbeszélő szakmai magabiztosságára is.

– Másrészről az eljárások egy része a rokonok védelmére szolgál: ne lássák a pácienst meghalni, ne lássák a sérülést, kezelést (vagy azt, hogy a mentősök hibáznak). Az elbeszélő a nyugati stílusú eljárásokhoz ragaszkodik. A betegek legtöbbször egymagukban mennek orvoshoz és a kezelés során is magukban vannak. Az orvosi információk rendkívül bizalmasak.

– Az egészségügyben dolgozó szakembereknek gyakran kell a halál témájával foglalkozniuk. Az ő törekvéseik arra irányulnak, hogy a halál ne következzen be. Ugyanakkor a halál valami olyasmi, ami az életkor egy bizonyos szakaszában – amikor egy páciens már öreg és egészségügyi problémái vannak – elkerülhetetlen és logikus.

– A családtagok nem az elbeszélő racionális elgondolásának megfelelően jártak el a kritikus esetben. Megkérdőjelezték azt az elvét, hogy ő döntheti el, mi fontos és mi nem. Ha az elbeszélő egy kétségbeesett pácienssel találkozik, a racionális, cél-orinetált gondolkodást és cselekvést tartja előrébb valónak. Egyértelmű elképzelése van arról, mit kell tenni a páciens segítésének érdekében. Miközben elismeri, hogy a képzettsége miatt ő nyilván kevésbé veszti el a fejét vészhelyzetben, felteszi a kérdést, hogy a családtagok miért nem tették meg a legegyszerűbb dolgokat sem annak érdekében, hogy segítsenek a páciensnek. Számára irracionális, hogy valaki kétségbeesik, de nem csinál semmit.

– A mentősök idő tapasztalata más, mint már szakembereké, mert náluk minden perc számít. Ezért minden egyes perc hosszú, amit nem a páciens segítésére fordítanak (vagy nem az elvárt módon).

A család fogalma és a családtagok szerepe

– Az elbeszélő elvárásai a rokonok szerepét illetően nem teljesültek, mert a családtagoknak segíteniük kellett volna, vagy legalábbis lehetővé kellett volna tenniük, hogy a mentősök segíthessenek. Másrészről az elbeszélőt dühítette, hogy az összes jelenlévő nagyon nyugtalan volt, mert ez nem felelt meg az ő családról alkotott képének. Ez azt bizonyítja, hogy neki határozott elképzelése van arról, hogy mely családtagok gyászolhatnak és melyek nem. A távoli rokonok (nagynéni, unokatestvér) hangos gyászolása nem illik bele a képbe.

– Az elbeszélő szerint az empátia azt jelenti, hogy nem csak az érzelmeket kell kimutatni, hanem a másik emberrel kell maradni és segíteni kell neki. Az, ahogyan a családtagok kifejezték az érzelmeiket, nem fér össze azzal, amit az elbeszélő az empátiáról és a szeretett személy gondozásáról gondol. A gondozás fizikai segítséget jelent, nem pedig az érzelmek drámai kifejezését.

Az élet és a halál megközelítése / a gyász

– A gyász hitelesebbnek tűnik, amikor egyedileg nyilvánul meg.

– Másrészt a veszteség kifejezésének módja nem fért össze azzal, amit az elbeszélő a halálesetek kezeléséről tanult. Az íratlan szabály az, hogy a mentősök ne gyászoljanak, ha egy idős ember meghal, mert ez gyakran megtörténik. Nem is lehetne bírni, ha mindig kétségbeesnének, amikor meghal egy páciens. A mentősöknek csak akkor “szabad” érzelmeket mutatni, amikor egy fiatalabb ember hal meg. Bár ez a sürgősségi mentősök által végzett munka szakmai követelményeinek is betudható, egyben arra is rávilágít, hogy hogyan tekintünk az életre és a halálra. A halál egy olyan esemény, ami az öregedés folyamatában végül elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ezt nem kell olyan drámai eseménynek tekinteni, mint azt, amikor valaki váratlanul hal meg.

5. Milyen kép rajzolódik ki a 4. pontban leírtak elemzéséből a másik csoport számára (semleges, kissé negatív, nagyon negatív, "stigmatizált", pozitív, nagyon pozitív, valós, irreális stb.)?

Negatív kép: irracionális, hangos, érzelmes, zavaró, kaotikus, érthetetlen.

6. Reprezentációk, értékek, normák, előítéletek: A sokkot kiváltó/a sokkot az elbeszélőben kiváltó személy vagy csoport referenciakerete

Az érzelmek kifejezése

– A szomorúságot nem egyénileg, hanem kollektíven fejezik ki (talán egy kollektív cselekedet értelmében).

– A fájdalom folyamatos, erőteljes kinyilvánítása a tisztelet, a szeretet és a törődés egyfajta kifejezése a páciens irányába.

– Ráadásul azáltal, hogy a családtagok hangosan fejezik ki a fájdalmukat és a nyugtalanságukat, jelzik a mentősöknek, hogy nagy a baj és szükség van a segítségükre. Az indirekt kommunikáció felé fordulnak, amit talán nyelvi korlátok miatt is előnyben részesítenek.

Szolidaritás családon belül

– Kollektivizmus: a családok mindent együtt csinálnak, az ajtót is együtt nyitják ki stb. A család a társadalmi szerveződés alapvető egységét képezi.

Az egyes családtagok fontosságát nem a rokoni kapcsolat közelsége határozza meg. A nagynéni és az unokahúg közötti kapcsolat nem jelentéktelenebb, mint az anya és lánya közötti kapcsolat. A családon belüli szolidaritás és kohézió az összes családtagot ugyanúgy érinti, a család fogalma pedig kiterjed a távolabbi rokonokra is.

– A bánat kollektív módon való kifejezése a nagymama családban betöltött központi szerepére is utalhat. Ha elsősorban a nagymama tartotta össze a családot, akkor a halála veszélyeztetheti a család kollektív rendjét. A halál akkor a leginkább felkavaró egy társadalmi csoport számára, ha egy központi szereplőt veszítenek el. Ezt a közösségi érzést pedig reprodukálni kell a veszteség és a fájdalom együttes kifejezésével.

A halál reprezentációja

– A családtagok fájdalmának kollektív megnyilvánulása azzal hozható összefüggésbe, hogy a halál mint a közösséget érintő fenyegetés jelenik meg számukra. A halállal szemben a viselkedésük által újra létrehozzák a közösséget. Ezen kívül az incidens egy szertartás kezdete is lehet – a fájdalom együttes kifejezése a gyászt és a temetési szertartást megelőző rítust  is jelentheti.

– Az, hogy a családtagok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy fizikai segítséget nyújtsanak a nagymamának, arra is utalhat, hogy a haldokló test megérintése tabunak számít. Egyrészt a betegséggel és a halállal való fizikai érintkezés tabunak számíthat, másrészt elképzelhető, hogy a családtagok nem merték megérinteni a testet, mert attól féltek, hogy rosszat tesznek vele. Tarthattak attól, hogy megvádolják őket azzal, hogy nem megfelelően cselekedtek, vagy felelősnek állíthatják be őket a nagymama haláláért. Ez a félelem a migráns státuszukkal is összefügghet – bizonytalanok lehetnek abban, hogy hogy viselkedjenek egy ismeretlen kontextusban, és tarthatnak a megbélyegzéstől is.

A lélek fontosabb, mint a test. A halott testtel nem kell annyira foglalkozni, az érzelmi gyász viszont annál fontosabb. A haldokló beteggel való törődés nem abban nyilvánul meg, hogy visznek neki egy párnát vagy egy pohár vizet, hanem abban, hogy az intenzív érzelmeiket csoportosan fejezik ki.

Különbség van a biológiai és a társadalmi halál között: míg az elbeszélő számára a halál olyasmi, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, a családtagok úgy tekinthetnek a nagymama betegségére és halálára, mint egy olyan folyamatra, amely messze túlmutat a leírt eset időkeretén.

Akkulturalizáció

– A család tagjai, akik közül legtöbben nem tudnak beszélni a mentősökkel, próbálják úgy kezelni a vészhelyzetet, ahogy szerintük helyes. Tehát lehet, hogy nem követik pontosan a saját kultúrájuk betegségre és halálra vonatkozó szokásait és eljárásait, mert tartanak attól, hogy nem felelnek meg a helyi elvárásoknak. Másrészt lehet, hogy a családtagok – a mentősökhöz hasonlóan – úgy érzik, hogy zavarják őket a helyzet kezelésében és nem merik követni a saját szabályaikat, amíg ott vannak a mentősök. A tanult kulturális szokások és az ausztriai rendszer közti egyensúly keresése hozzájárulhat ahhoz, hogy a családtagok cselekedetei konfliktusba kerülnek egymással.

– Az is lehet, hogy a szituáció annyira rendkívülinek számít a családtagok számára, hogy nincs egyértelmű szabály vagy elképzelés arra vonatkozólag, hogy mit kellene tenni és hogyan kellene viselkedni.

Az élethez és halálhoz való szakmai/orvosi hozzáállás

– A családtagok a helyzet szakértőinek tartják a kiérkező mentősöket. Azért hívták őket, hogy segítsenek a páciensen. Ebben az értelemben megbíznak bennük a rokonok és nem akarják uralni a szituációt.

Az idő

– A családtagok másképp érzékelik az időt, mint a mentősök. Ők nem tapasztalják, hogy bizonyos műveletek végrehajtásának ideje létfontosságú vagy épp káros lehet a páciens számára. Különbség lehet abban, ahogyan egy mentős (“minden másodperc számít”) és egy laikus érzékeli az időt. A családtagok időérzékelése inkább polikrómikusan történik, míg a mentősöké lineárisan, ahol egyik cselekvést követi a másik.

7. Rávilágít az eset bármilyen problémára a szakmai gyakorlattal vagy a kulturális különbségek tiszteletben tartásával kapcsolatban?

1) A páciens rokonaival való törődés

– A kritikus orvosi esetekben a szakmabeliek kommunikációja és időérzékelése eltér másokéitól (páciensekétől és rokonokétól). Az utóbbiak kritikus esetben fokozott érzelmi állapotba kerülnek. A sürgősségi esetek a mentősök számára némileg rutinszerűek, megvannak a kötelező eljárások, amelyeket ilyenkor végre kell hajtaniuk. A jelenlévő laikusok számára ezek nem mindig ismertek és nem is tudnak mindig alkalmazkodni hozzájuk. Ez a különbség nem azt jelenti, hogy a hozzátartozók nem próbálják más módon segíteni a szakembereket. Ugyanakkor egy beteg újraélesztése sosem rutinszerű, még azok számára sem, akik sokéves tapasztalattal rendelkeznek. Ez egy olyan eljárás, ami minden jelenlévő számára feszültséget okoz.

– Tipikus, hogy a mentős csapat a munka megkezdésekor elküldi a hozzátartozókat a páciens mellől, hogy ne lássák és hallják a kritikus helyzeteket vagy párbeszédeket. A páciensre fókuszálnak, nem a rokonokra vagy a bámészkodókra. Ha bekövetkezik a halál (és meg is erősítik), az orvosi személyzet dolga véget ér. A gyászoló vagy kétségbeesett rokonokkal való törődést inkább kellemetlenségnek, mint szakmai feladatnak állítják be.

– A mentősök a (specifikus) verbális információra támaszkodnak. Ha valamilyen szükséges információ hiányzik, a feladataikat másképp hajtják végre. A mentősök és a páciensek közötti nyelvi korlátok hátrányosan befolyásolhatják a páciensek számára nyújtott ellátást. Azonban a releváns információ hiányában is gyorsan végre kell hajtaniuk az életmentő beavatkozásokat.

– A mentőorvosoknak rendszerint rendkívüli körülmények között kell dolgozniuk (erős hangok, szűk vagy megközelíthetetlen helyek, ideges nézelődők).

– A szakmai képzésnek nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie arra, hogy a mentősök hogyan viselkedjenek a családtagokkal kritikus esetben. Ez a személyzet munkáját is segítené.

2) A halálhoz való különböző kulturális hozzáállások / megküzdési stratégiák vészhelyzetben

– A halált a szakemberek szakmai kérdésként kezelik, bár az az elhunyt otthonában, a rokonok jelenlétében történt. A halál és az időskor összekapcsolása (ami a nyugati kultúrákra jellemző) és az ahhoz kapcsolódó gyász szembemegy azzal, ahogyan a család kimutatja a veszteségét és a fájdalmát.

– Az, hogy a rokonok számára tabunak számít megérinteni egy haldokló ember testét, illetve a bizonytalanság, hogy mit tegyenek egy eszméletét vesztett vagy haldokló beteggel, nem mindig fér össze a szakmai megközelítéssel.

– Eltérő időérzékelés: szakmai kontra laikus időérzékelés, lineáris kontra polikromatikus időérzékelés.

– A biológiai halál és a társadalmi halál közti különbség, valamint a halál mint esemény és a halál mint folyamat közti különbség.

3) Szakmaiság felé való orientáció kontra családi szolidaritás felé való orientáció

– Eltérés található a szakemberek helyzetmeghatározása (eszméletlen nő / halott nő) és a családtagok tapasztalatai között. Míg a mentősök szakszerűen közelítenek a vészhelyzethez, addig a családtagoknak további információra lenne szükségük: utasításokra, hogy mit tegyenek, vagy annak a megerősítésére, hogy a nagymama meghalt.

– A mentősök és a családtagok orientációjának különbözősége

– Konfliktus adódik abból, hogy a családtagok próbálnak a helyi elvárásoknak megfelelni, illetve abból, hogy bizonytalanok abban, mit kellene tenniük.